Hiedelmek, ítéletek, perfekcionista(tökéletességre törekvő) képzetek és egyéb gondolatformák
(kivonat- Amorah Quan Yin - Plejádok Fényküldöttei című könyvéből)
Hadd
idézek kedvenc mondásaim közül párat: „A legfőbb korlát az, ahogy egy
kor lát.”, „ A hit ledönti a falakat.” Sokatmondó szavak ezek! Azt
fogalmazzák meg, hogy az ember maga teremti az önnön valóságát, és
bármiben higgyen is, az fog számára megnyilvánulni, függetlenül attól,
hogy tudatosan akarja-e a dolgot vagy sem. Éppen ezért időről időre
hasznos megvizsgálnunk, miben is hiszünk, nehogy valami olyasmi
irányítsa az életünket, amiről tudomásunk sincsen. Vigyázat: ha netán
úgy tapasztalnánk, hogy számunkra minden magától értetődő, teljesen
természetes, akkor lehet, hogy túlzott önbizalmunk szorul gyógyításra!
Hihetjük például a következőt: „Engem nem nagyon szeretnek az emberek,
mert nem is vagyok szerethető” vagy „Nem vagyok az a társalkodó alkat
csak untatom a környezetemet”, vagy „Mindenki belém törli a lábát,
átgyalogolnak rajtam, és semmit sem tehetek ez ellen”. Mindaddig, amíg
valaki ezekben az „igazságokban” hisz, folyamatosan újrateremti az azok
igazát bizonyító élethelyzeteket és találkozásokat. De hasonlóképpen, ha
sikerül megváltoztatnunk azt, amit vagy amiben hiszünk, akkor a világ
szabadon feltárulkozik előttünk, hogy új, a Magasabb Igazsággal valóban
összhangban lévő helyzeteket és embereket vonzhassunk be életünkbe.
Sok
barátommal és páciensemmel beszélgettem már arról, mennyire állja meg
helyét egyik vagy másik elképzelésük. Egyiküknek például a harmadik
csakrájába zártan a következő hiedelem élt: „Engem senki nem szeret,
nekem senki nem ad esélyt az életben.” Amikor rámutattam, hogy mit hisz,
és hogy meggyőződését meg kéne változtatnia, azonnal védekezésbe
csapott át, mondván: „Nekem, megváltoztatni? De hisz az egész nem az én
hibám! Nem én akarom így a dolgokat: egész egyszerűen ilyen az életem.
Mindaz, ami nap nap után történik velem, csak az bizonyítja, hogy igazam
van.” Annyira védte a meggyőződését, annyira ragaszkodott az
áldozatszerephez, hogy csak nagy nehezen sikerült szót értenem vele.
Megpróbáltam
elmagyarázni ennek a bizonyos illetőnek, hogy az élet a vonzás törvénye
értelmében újból és újból igazolni akarja azt, amiben hisz. Hogy ami
benne van, kívülről is azt fogja magához vonzani. Ismervén őt,
rávilágítottam, hogy problémája valódi gyökerei a múltjába nyúlnak
vissza: azokra az emberekre dühös, azokra haragszik, akik annak idején
igazságtalanul bántak vele. Közöltem, hogy meg kéne változtatnia a
hitét, el kellene engednie a hozzá kötődő, régi érzelmeket, és el kéne
jutnia a megbocsátásig. A beszélgetés végén egyetlen dolgot volt
hajlandó elfogadni: „Jó, hajlandó vagyok kigyomlálni magamból ezt a
hiedelmet, de meglátja, nem fog használni semmit. Úgyis nekem lesz
igazam!” Próbáltam vele dolgozni azokon az érzelmeken, amelyek nem
engedték felszabadulni meggyőződését, de teljesen ellenállt, folyton azt
bizonygatta, hogy volt felesége megcsalta őt, ezért jogosnak érezte
sértettségét és haragját, és azt várta, hogy a nő igazat adjon neki. Nem
tudtam vele, mint kezdeni, tiszteletben kellett tartanom a szabad
akaratát.
Ha
valaki ténylegesen meg szeretne gyógyulni, és pozitívabb jövőt építeni
magának, akkor akarnia kell elengedni a múltat. Persze nem minden
meggyőződés elengedésének a megbocsátás a kulcsa, de a fenti
páciensemmel kapcsolatos történet épp ezt példázza:
A hiedelem kitisztításához a következőkre van szükség:
-
Tudatosítaniuk kell magukban a meggyőződésüket.
-
El kell fogadniuk, hogy a meggyőződésük csak egy meggyőződés, és nem azonos az igazsággal.
-
Akarniuk kell elengedni a hiedelmünket.
-
Meg kell engedniük maguknak, hogy átéljék és elengedjék a hiedelemhez kötődő érzelmeket is.
-
Felelősséget kell vállalniuk önnön valóságuk megteremtéséért, hogy ne legyenek többé áldozatok.
-
El kell tudniuk képzelni hiedelmükkel szemben egy személyiségüket nem korlátozó, egészséges alternatívát.
-
El kell sajátítaniuk egy módszert, amelynek a segítségével megszabadulhatnak régi meggyőződésüktől.
A
következőket szeretném elmagyarázni, miben tér el egymástól az ítélet, a
vélemény, valaminek az előnybe részesítése, illetve bármilyen előjelű
megkülönböztetés. E területen ugyan is még a szellemi útkeresők között
is sok nézetkülönbséget és forgalmi zavart tapasztalok.
Az
ítélet egy másik személyre irányuló, róla, esetleg önmagunkról,
alkotott gondolat kivetítése, amellyel tagadjuk az illető lényegének
értékét. Az ítéletben úgy jelenik meg a másik vagy éppenséggel mi
magunk, mint egy nem szeretett, értéktelen dolog. Ha például azt
gondoljuk vagy mondjuk valakiről, hogy „az csak egy konok, önfejű
pacák”, akkor azzal szó szerint azzal azonosítjuk az illetőt, mint amit
mondunk vagy gondolunk róla. Tagadjuk a személy lényegi valójának
értékét, és csakis magatartása vagy viselkedése alapján ragasztjuk rá a
címkénket, az ítéletet.
Ha
ugyanakkor az illetővel szembeni érzéseinket a következő szavakkal
fejezzük ki: „bizonytalanak, frusztráltnak és mérgesnek érzem magam,
amikor olyan konokul viselkedik, és ezt egyáltalán nem szeretem”, akkor a
véleményünket nyilvánítjuk ki arról, ahogyan a másik viselkedését
érzékeljük. Ha ehhez még azt is hozzátesszük vagy gondoljuk, hogy „nem
érzem biztonságban magam mellette, nem érzem, hogy tisztelne engem,
ezért úgy döntök, hogy többé nem szeretnék időt tölteni vele”, akkor
valamit előnyben részesítünk valami mással szemben, azaz a
megkülönböztetést használjuk.
Nagyon
fontos észben tartanunk, hogy szellemileg felelősek vagyunk azért, hogy
se magunkat se másokat, soha semmiért ne ítéljünk el. Hiszen minden
szellem, avagy megtestesült lélek a maga fejlődési útját járja, ezért
senkit sem bélyegezhetünk meg, senkit sem ítélhetünk el vagy tagadhatjuk
meg a benne – vagy esetleg éppen önmagunkban – rejlő értékeket. Azért
ugyanakkor igenis felelősséggel tartozunk, hogy
megkülönböztetőképességünk birtokában válasszunk bizonyos élethelyzetek
között, gondoskodván magunkról, elkerülve az áldozatszerepet. Ha
valakiről tudjuk, hogy rendszeresen megbízhatatlanul, tiszteletlenül
vagy sértő módon viselkedik, el kell tudnunk dönteni, milyen fokú
kapcsolat fenntartására vágyunk – már ha vágyunk egyáltalán – az
illetővel. Ezzel nem tagadjuk meg annak lehetőségét, hogy az illető
megváltozhat, fejlődhet, egyszerűen csak megválasztjuk, hogy az adott
pillanatban, mennyire van szükségünk a vele való kapcsolatra.
Egy
alkalommal, úgy kilenc-tíz éve egy kaliforniai termálfürdő medencéjében
ücsörögtem éppen, meditálni próbáltam, amikor egy meglehetősen lármás
és zsémbes lépett be a vízbe. Csukva tartottam a szemem, és magamban
átkozódni kezdtem, hogyan is engedhetnek ennyire ellenszenves,
földhözragadt embereket a medence közelébe. Miért nincs vajon a
magamfajta érzékeny, szellemiekre fogékony, csöndes emberekre korlátozva
a belépés? Minél hangosabban morgolódott a fickó, minél utálatosabban
viselkedett, annál elítélőbben és arrogánsabban reagáltam. Ám ekkor
hirtelen tisztán hallottam egy férfihangot a fejemben: „Amilyen
ítélettel ítéltek, olyannal ítéltetek!” Mondanom sem kellett, ettől
rögtön észhez tértem és lecsillapodtam. A következő kérés fogalmazódott
meg bennem: „Segíts, hadd lássam őt másként! Mit tehetek ennek
érdekében!”
A
Nagy Fehér Testvériség tagja, aki hozzám szólt, erre így felelt:
„Képzelj el egy teljes kört. Minden jellemvonásod, személyes
azonosságtudatod és viselkedésmintád fejlődési folyamatot jár be, a kör
0. fokától-a-360. fokáig. Hogy mondjak egy példát, a másokra és
környezetedre való érzékenység terén te körülbelül a 280. foknál
tartasz, az az illető pedig, akit olyan hevesen elítélsz, valahol a 40.
fok környékén. Ennek ellenére a kettőtök közötti különbség látszatát
csupán az okozza, hogy a te tudatod a téridő valóságában gyökerezik.
Szellemi szinten azonban, ahol a tér és az idő korlátai megszűnnek, az
adott erényből mindketten a teljes 360 fokos kört birtokoljátok, azaz
egyenlőek vagytok. Valószínűleg itt, a Földön térben és időben
ágyazottan nem fogtok közelebbi ismeretségbe keveredni egymással, mert
ebben az életetekben fejlettségi fokotok összeegyeztethetetlen. De
igazából akkor is egyenlőnek kell látnod őt magaddal, és tiszteletben
kell tartanod a benne lévő szellemi értéket, legfeljebb hozhatsz olyan
döntést, hogy nem töltesz vele együtt egy percet sem.”
Köszönetet
mondtam a Barátnak az értékes tanításért. Nem hiszem, hogy valaha is
elfelejteném a szavait, annál is inkább, mert azóta is hasznát veszem,
ha hasonló helyzetbe kerülök. Különbséget kell tudnunk tenni a különböző
értékek között, és tudnunk kell választani, kivel és milyen szoros
kapcsolatot alakítunk ki. Vannak emberek, akik velünk egy hullámhosszon
rezegnek, és vannak, akikkel semmilyen kapcsolódási pontot nem találunk.
Az, hogy a rezgések és az összeférhetőség alapján egyeseket előnyben
részesítünk másokkal szemben, teljesen természetes dolog. Csak arra kell
odafigyelnünk, hogy másokkal való kompatibilitásunk fejlettségi foka
nem feltétlenül azonos lelki vonzalmunkkal valaki iránt. Előfordulhat,
hogy valakihez karmikus szálak vonzanak lelkileg, csakis azért, hogy a
mindennapi életben megtapasztaljuk, mennyire fájdalmas és kellemetlen
elviselni őt, hogy mennyire nem illünk össze vele.
Nekem
is volt egy kapcsolatom, egy férfivel, aki azt vetette a szememre, hogy
én vádolom, elítélem, és nem kezelem őt egyenrangúként, csak mert meg
mertem mondani neki, hogy sosem tartja be a szavát, és igazamat példák
hosszú sorával tudtam alátámasztani. Azt is elmagyaráztam, hogy ettől a
viselkedéstől én rosszul érzem magam. Minden alkalommal, amikor a
sérelmeimnek hangot adtam, vagy szerettem volna megvitatni valamit, amit
működésképtelennek láttam a kapcsolatunkban, ezt a visszajelzést kaptam
tőle, mire rendszerint sírva fakadtam, bűntudatom támadt, és próbáltam
még megértőbb és szeretetteljesebb lenni vele szemben. Persze, rossz
érzéseim ettől még megmaradtak.
Egy
szép napon, amikor éppen hasonló jelenetre került sor közöttünk, Mihály
Arkangyal lágyan a fülembe súgta a következőket: „Amorah, az illető
azzal manipulál és irányít téged, hogy visszatartja a szeretetét, és
bűntudatot kelt benned a vádaskodásaival. Jogod van hozzá, hogy ki
mondd, ami bánt. Ha valaki rosszul bánik veled, felelős vagy azért, hogy
kiállj magadért, és ne hagyd, hogy a dolgok változatlanul
folytatódjanak. Ha kimondod, ami benned van, az még nem vádaskodás, csak
használd a megkülönböztetőképességedet, és légy tudatában, hogy
szellemi szinten akkor is egyenlőek vagytok, ha belőle jobbára a lázadó
és büntető kisgyermek szól, te pedig egy felnőtt nő vagy. Itt, a Földön,
anyagi viszonyok közepette egyszerűen nem vagytok azonos fejlettségi és
érettségi fokon. Fontos, hogy ezt a tényt bűntudat nélkül elfogadd, és
ne hibáztasd magad azért, mert észreveszed helytelen cselekedeteit és
negatív viselkedésmintáit.”
Az
efféle leckék hihetetlenül tanulságosak tudnak lenni a szellemi úton.
Ahhoz, hogy barátságok és párkapcsolatok sorsáról értelmesen és
szeretetteljesen tudjunk dönteni, nem csak azt kell figyelembe vennünk,
hogy milyen lelki kapocs fűz egy-egy személyhez, vagy hogy a másikat
milyen szellemi szándékok vezérlik. Az emberek mindennapos
cselekedeteinek minőségét és különböző élethelyzetekre adott
válaszreakcióikat is meg kell vizsgálnunk. Ha azt tapasztaljuk, hogy
szellemi ideáljaikat nem képesek átültetni a gyakorlatba, ha nem akarják
vagy nem tudják megtartani azt, amit ígérnek, ha nem bánnak velünk
tisztelettel és becsületesen, akkor meg kell hoznunk a magunk döntését
arról, hogy milyen természetű viszonyt szeretnénk – ha egyáltalán
szeretnénk –fenntartani velük.
Perfekcionista képzeteink
Perfekcionista
képzeteink akkor születnek bennünk, ha egy ideált vagy egy elérendő
célt abszolutizálunk. A helyzet általában az, hogy ha az ember életével
nem valósítja meg ideáljait és céljait, akkor azoknak a szemetesévé
válik. Vegyünk egy példát! Tegyük fel, hogy valakinek az az ideálja,
hogy könyörületes és megértő legyen. Na mármost, ha az illető ezek után
vádolja vagy szégyelli magát, mert szellemi törekvését, hogy valóban
könyörületessé és megértővé váljon, időnként hiányosnak érzi, akkor
sosem fogja elérni célját. Ha valamin dühbe gurul, vagy ítélkezik valami
felett ahelyett, hogy sikerülne a megbocsátást és a megértést
gyakorolnia, azt olyan súlyos kudarcnak éli meg, hogy depresszióssá
válik, elszégyelli és megbünteti magát. Sokkal helyénvalóbb hozzáállás
lenne azonban, ha tudatosítaná a helytelen viselkedésmódot, és ítélkezés
nélkül átalakítaná azt.
Egyszer
régen olyan mély depresszióba estem, hogy már az öngyilkosság gondolata
foglalkoztatott, ezért felkerestem egy volt tanáromat, egy médiumot,
hogy segítsen kigyógyulni a bajomból. Azt tudtam, hogy igazából úgy sem
követnék el öngyilkosságot, de már nem láttam a kiutat a negatív érzelmi
állapotomból. Amikor a hölgy transzba esett így szólt: „Nem csoda, hogy
az öngyilkosságon gondolkodsz. Annyi perfekcionista képzet él benned –
ott világítanak minden csakrádba, olyanok is, amit magad teremtettél, és
olyanok is, amiket mások, de te elvárásként magadra vetted őket –, hogy
már egyiknek sem tudsz megfelelni, ezért úgy döntöttél, hogy végleg
feladod.” Ezután másfél órán keresztül mást sem csináltunk, csak
próbáltuk beazonosítani minél több bennem élő perfekcionista képzetet,
és elkezdtük kitisztítani azokat, amelyek másoktól eredtek. Már ez a más
fél órás foglalkozás is elég volt, hogy újra boldognak érezzem magam és
nevetni tudjak.
Ahhoz,
hogy kioldjuk ezeket magunkból nézzük meg életünk azon területeit,
amivel elégedetlenek vagyunk magunkkal, szégyenkezünk vagy
kudarcélményünk vagy velük kapcsolatban. Ezután keressük meg azokat a
perfekcionista képzeteinket, amelyek szerint valamilyenek kellene
lennünk[és dolgozunk ezekkel]. [Gondoljuk át őket, figyeljük meg, hogy
milyen érzés társul ezekkel, szűrjük le belőlük a tapasztalatot,
lényesítsük át magunkban, bocsássunk meg, ha kell, majd engedjük őket
elmenni/felszabadulni.]
Gondolatforma
A
gondolat forma, nem más mint egy összetett szerkezetű valami, ami előző
vagy mostani életek képzeteiből, hiedelmeiből, ítéleteiből és/vagy
perfekcionista képzeteiből tevődik össze, egyetlen központi téma, mint
mag köré csoportosulva. Ha tisztánlátásba van szerencsém ilyen
gondolatformát beazonosítani, az olyannak tűnik előttem, mint egy orsó,
amelyre jó szorosan különböző gondolatok, hiedelmek, és/vagy közönséges
témát illető, de érzelmileg, energetikailag igen erős töltettel
rendelkező élettapasztalati képek vannak feltekeredve. Az egyik szál a
másikba fonódik – úgy csévélődnek az orsóra, mint a videokazetta
szalagja. Egy efféle gondolatforma olyan erős töltetűvé is válhat, hogy
azt már egyenesen „gondolatformalénynek” nevezem, aki akár az irányítást
is átveheti életünk bizonyos területei felett, megakadályozva ezzel a
szellemi fejlődésünket.
Volt
egyszer egy páciensem, akinek egy olyan gondolatformalénye volt, aki
azt hitette el vele, hogy ha nem uralkodhat a nőkön abba belehal.
Természetesen mást sem tett, csak szenvedett saját teremtménye karjai
között: hol aktuális párja elvesztésétől rettegett, hol hárított minden
intim közeledést. Gondolatformalénye rengeteg téves hiedelemből és
ítéletből tevődött össze. Néhányat felsorolok, hogy ki-ki képet kapjon
egy ilyen lény lehetséges felépítéséről. Íme:
1.
Ha nem szerzem meg egy nő (vagy férfi) szerelmét, ha nem rabolom el
fényét, hogy abba én magam sütkérezhessem, abba belehalok, mert nekem
nincs elég.
2. Képtelen vagyok megmenteni magam.
3.
Bármi, amit önnön megmentésem érdekében kénytelen vagyok megtenni,
jogos, még akkor is, ha azzal másokat tönkreteszek vagy kiszipolyozok.
4.
Csak és kizárólag akkor leszek boldog, ha szexuálisan uralhatok egy
nőt( vagy férfit), ha elérem, hogy csak engem akarjon, és azután
visszatartom magam tőle.
5.
El kell érnem, hogy a nő(vagy férfi) alkalmatlannak, nemkívánatosnak és
kielégítetlenek érezze magát, mert akkor szüksége lesz rám.
6. Az egyetlen hatalom, ami kielégít az abszolút hatalom.
7.
Minden áron el kell rejtenem, hogy ki vagyok valójában, félre kell
vezetnem, és manipulálnom kell másokat, hogy a szükségleteim
kielégüljenek.
8. Ha sajnáltatom magam egy nő előtt, hogy meg akarjon menteni, azzal megszerezhetem magamnak.
9. Soha senki nem fog megadásra kényszeríteni. Erősebb és hatalmasabb vagyok a szeretetnél és ezt be is fogom bizonyítani!
Az
egész gondolatforma magvát egy régebbi életből származó, feldolgozatlan
élmény képe alkotta, amikor a férfi felesége, akit pedig rajongásig
szeretet, elhagyta őt valaki más kedvéért. Akkor az illető megesküdött,
hogy soha többé nem engedi meg magának, hogy szeressen valakit vagy
megbízzon másokba. Megfogadta, hogy attól kezdve minden nőt
boldogtalanná tesz, megbüntet, amiért akkori felesége úgy elbánt vele.
Még arról is meggyőzte magát, hogy a gyűlölet erősebb és hatalmasabb,
mint a szeretet, ezért attól fogva a gyűlöletet választotta.
Ezek
a haragba, sértettségbe és bosszúvágyba fogant eskük és fogadalmak
aztán életeken keresztül vele maradtak, és a gondolatforma minden egyes
újabb élet során egyre nagyobbra és nagyobbra hízott. Amikor én
találkoztam a férfival, addigra gondolatformalénye már az egész alsó
testét áthatotta és irányította, mintha csak egy démon szállta volna
meg. A gondolatformalénynek megvolt a maga hangja és akarata, hangosabb
és erősebb volt, mint az illető saját fénye, és „hétszerte rondább”
volt, ahogyan azt a mesékbe mondanánk.
És
ez még nem minden. Ez a bizonyos gondolatformalény további elemeket is
tartalmazott, de azt hiszem, ennyi felsorolást is elég volt ahhoz, hogy
megértsék, miről van szó. Szerencsére azért nem minden gondolatforma
hízik meg ekkorára, de jobb mihamarabb tudatosítani meglétüket, hogy még
időben kezelhessük őket.
Azt
sajnos nem tudom (pontról-pontra) megmondani, hogy önök, hogyan
azonosítsák be saját gondolatformáikat, hacsak nem tisztánlátók vagy
tisztánhallók, azaz látják saját magukban vagy üzeneteket kapnak róluk.
De ahogy egyre fejlődnek és növekszenek, szellemi segítőik fokozatosan
rávezethetik önöket; álmok vagy hirtelen ráébredések formájában
tudatosulhatnak esetleg gondolatformáik, amelyek hatást gyakorolnak
életük bizonyos területeire. Ha jó az álommemóriájuk, lefekvéskor
fogalmazzanak meg egy kérést, hogy a felébredést megelőző utolsó álmuk
egy esetleges kipucolandó gondolatforma témáját tükrözze. Ha ezek után
sikerül úgy ébredniük, hogy emlékeznek az álomra, mélyedjenek el
meditációban, és kérjék meg az égieket, hadd láthassák vagy hallhassák
meg a gondolatforma összetevőit. Attól kezdve, hogy összeállt a lista,
már tudják, mi a teendő.